Laïla Marrakchi filmje megmutatja, hogy a megfelelően árnyalt, elkötelezett és hatásos kritikai realizmus még 2026-ban is kurrens tud maradni.
Ha az ember a Sparban, az Aldiban vagy a Tescóban lófrál, a színes-szagos reklámok özönében hajlamos elfelejteni, hogy az a rengeteg termék, ami előtte sorakozik, bizony nem az égből pottyant oda. A kortárs fogyasztói kapitalizmus egyik ismérve, hogy egyrészt vásárlásra ösztönző képek áradatával, másrészt pedig a vásárlás aktusának automatizációjával és felgyorsításával elfedi, eltagadja a tényleges munka és munkakörülmények természetét a vásárló előtt. „Néhány posztmodern szerzőt és nem kevés divatos értelmiségit olvasva az ember inkább arról győződne meg, hogy az ingek és szoknyák maguktól varródnak meg valamelyik globális kirakatban” – írja Carlos Fernández Liria Gramsciról és Althusserről szóló könyvében.
Ha a Strawberries központi elemére, az eperre gondolunk, valószínűleg a hófehér fogú, ízlésesen gyümölcsbe harapó modellt látjuk,
nem pedig az éhbérért dolgoztatott észak-afrikai nőket.
Két fiatal marokkói nő, Hasna (Nisrin Erradi) és Meriem (Hajar Graigaa), több más társával egyetemben a hazájuk elhagyására kényszerül, hogy Spanyolországban, Andalúziában az eperföldeken dolgozzon. Napi 35 euró a díj, csekély megtakarításaikat pedig az első adandó alkalommal haza is küldik a családnak a helyi vegyesbolton keresztül. Ezen a helyen egyébként sincs mire költeni: a modernkori rabszolgaságot idéző körülmények között élnek, az eperföld melletti zsúfolt barakkokban vannak elszállásolva, a hatalmaskodó felügyelő pedig az áramért és a vízért is díjat számol fel. A munkások lényegében a nap huszonnégy órájában,
megfosztva mindenféle ágenciájuktól, teljes mértékben ki vannak szolgáltatva feletteseiknek.
Még étkezés, víz és szállás is munkáltatóik kénye-kedve szerint adatik. Amennyiben pedig a főnökök (talán túltermelés eredményeképpen?) elrendelik az eperszedés beszüntetését, se fizetés, se élelem. Az eperföldön a fizikai munkások szinte kizárólag nők, a felettesek és a tulajdonosok pedig mind férfiak. A gazdasági alá-fölérendeltséggel szinte szétválaszthatatlanul összekapcsolódik egy intimebb, s ezáltal sokkal nyomasztóbb elnyomásforma is: a nemek közötti alá-fölérendeltség.
A főhősök így nem pusztán anyagi, de testi szinten is ki vannak szolgáltatva.
Ezt a férfiak is tudják: Meriemet egy zuhanyzás alkalmával kipécézi magának a cégtulaj, Iván (Paco Mora). Meriem ezután feljár Iván luxusvillájába, hogy takarítónőként keressen némileg több fizetést az eperföldi robotolóknál, emellett pedig Iván rendszeresen meg is erőszakolja. A film persze nem zsákmányolja ki hősét, ebből egyetlen képkockát sem látunk (hiszen nem is az az érdekes, ugye, kedves male gaze), a történtekről csupán a párbeszédekből, elhallgatásokból és a szereplők pszichológiai rezdüléseiből értesülünk. Hasna először habozik segíteni barátnőjén, mivel mozgástere semmivel sem szabadabb társaiénál, de levetkőzve a felügyelő által belétáplált ideológiát („a szakszervezet úgysem csinál semmit!”), képes felkeresni egy emberi jogi ügyvédet (Itsaso Arana), illetve a helyi szakszervezeti szervezőt (Mohamed Larbi Ajbar). A harcot pedig közös erővel veszik fel.
A kézikamera használata révén, valamint líraian átható képeivel
a film formanyelve a klasszikus realizmust idézi, a történetet és a miliőt pedig kifogástalanul támogatja a nagyszerű színészi játék is
– külön kiemelendő a két főszereplő érzékeny és rétegzett alakítása. A film kritikai visszhangja némileg kifogásolta, hogy nem mélyedünk el eléggé Hasna belső világában és múltjában, azonban talán pont abban lenne a legnagyobb veszély, ha a film a kelleténél jobban megmártózna a főhős pszichológiájában. Ezáltal ugyanis valószínűséggel arányt tévesztene, és a cselekményt irreleváns információkkal vizezné fel. Így azonban a film megmaradt alapvető nézőpontjánál: elsősorban nem lélektanilag, hanem az egzisztenciális kiszolgáltatottság és
a közvetlen veszélyérzet drámai belső konfliktusa felől motiválja a karakterek döntéseit.
Ebből pedig megérthető a film egyik, fürdőben játszódó csúcsjelenete: Hasna nem azért cselekszik megkérdőjelezhetően, mert valamifajta jellembeli hiányosság miatt gyenge, hanem mert a hatalmi rend és az elnyomó szituáció kikényszeríti belőle a hallgatást. A Strawberries legnagyobb erénye, hogy
biztos kézzel tudja működtetni komplex társadalomkritikáját.
Ráadásul nem is korrumpálódik, nem az általánost hajlítja az egyéni felé, hanem az egyéniből bontja ki az általánost, és még cselekvési ajánlatot is kínál.
Strawberries (La Más Dulce), 2026. Rendezte: Laïla Marrakchi. Írta: Delphine Agut, Laïla Marrakchi. Szereplők: Hajar Graigaa, Nisrin Erradi, Fatima Attif, Larbi Ajbar, Fran Cantos, Itsaso Arana.
A filmet a 79. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
A Strawberries a Magyar Filmadatbázison.
